Vannak szobraim, többnyire portrék, amelyeket nem mintáztam előre, agyagból, hanem mindjárt kőbe faragtam azokat. Ezek a legkedvesebbek számomra. Az sem véletlen, hogy vörös márványba faragtam meg az apámat is, Móricz Zsigmondot is, és Nagy Lászlót. Vissza akartam adni az embert, a valósan létezőt, de egy kicsit, éppen az anyaggal összhangban, a bensőt is. Én szeretem azt, ha számon kérik tőlem a mű és az ábrázolt valóság viszonyát.
(Bencsik János: Rajki László szobrászművész otthonában, Békési Élet 1979/3.)